Számot vetett az életén, úgy gondolta, itt az ideje. A rengeteg tragédia között, ami az utóbbi évtizedben történt vele, történt valami más is. Történt ez, történt az és történt amaz. Helyrejött, helyrejött, helyrejött. Ízlelgette a szót a maga önvalójában. A Jean Paul Belmondo által játszott főszerep, a film, igen, vígjáték, de tragikomédia is...
Sokkal-sokkal régebb óta kedvelem Vasarelyt, hogy megszülettem. Meggyőződésem, hogy előző életeim valamelyikében ismerhettem előző inkarnációit vagy azok közül legalább egyetlenegyet. Szeretem az első perctől kezdve. Az optikai festészet amúgyis elvarázsolt mindig is. Az OP ART , mint olyan gyermekkorom mesevilága volt. Talán azért is, mert azokat a pontosan meghatározott keretvonalakat, amiket a szerkesztés adta lehetőségek adnak, gyermeki énem nem ismerte. És régóta, nagyon-nagyon régóta ismerem ezen műveket illetve ezen művek testvéreit Pécsről, Csiszár Győző, Vásárhelyi Győző, Vásárhelyi Viktor, vagy ahogy most nevezzük Victor Vasarely Pécsett található múzeumából. A múzeum egy része lezárt, csak a szerigráfiák voltak szinte megtekinthetőek és az OSAS időszaki kiállítása, no meg Szentpéteri Ádám önálló kiállítása a földszinten. Csoda volt az egész számunkra, kislányom is meglehetősen sokat fotózott. Szerettem ezt a kiállítást, mert lökést adott, vagy talán inkább seggberúgást a festészet felé, természetesen a Mandalafestészet felé, mert igen ismét festeni kell örömből és nem kényszerből, de muszáj, mert az embernek a száján bugyognak ki a színek, a harmadik szemén és a koronacsakráján, hogy eljussanak mások szívéhez és amennyire csak lehet felemeljék azt. Azt hiszem megsemmisítem Armageddon sorozatomat, amely a pince mélyén figyel, hogy mikor tűnhet végre el. Sötét és reménytelen színeivel, komorságával egy életperiódust zárt le évekkel ezelőtt. És igen jó, ha az ember megfestheti keserűségét, de nem biztos, hogy kell azt másoknak is látni. Hiszen annyi gyönyörű szín van a világban és olyan jó fürdeni bennük. Bortnyik, mint tanító volt még nekem fontos Vasarely életrajzában, aki olyan dolgokat tanított az egykori kezdő Budapesten működő tiszteletreméltó francia magyar festőművésznek, amik a mai világban is megállják a helyüket. Cogito ergo sum. A szívről is van egy ilyen magasröptű latin mondás. Vagy latinul csak gondolkodni lehet, érezni nem? Érzéseket látok a művekben és érzéseket várok a művészettől, azt várom, hogy felemeljen. És igen, van egy elvárás, élvezni akarom, amint egy művet nézek, akarom, hogy hasson ránk emberekre és felemeljen mindenkit. Vasarely megtette velem és a kislányommal. Hála neki.